Tehát a szomszéd falu, illetve immáron az új falum óvodájába jártam, mint nagycsoportos. A délelőttökkel kiegyeztem, de a délutáni alvást nem szerettem. Egyszer le is másztam az ágyról a padlóra, vegyék már észre, hogy nem tudok aludni, unatkozom és szenvedek!
Egyszer az óvó néni félkörbe rakta a kicsi székeket, úgy ültetett le minket, ő maga is egy kis székre ült velünk szembe, azt mondta, most beszélgetni fogunk a családról.
Hogy ő miről mesélt, arra már nem emlékszem, de egyszer csak azt mondta, most mindenki mesélje el az ő családját! Kikkel laknak együtt?
Voltak ovis társaim, akik oly lelkesen jelentkeztek, majd leestek a székről, voltak bátortalanabbak is, akik épp csak felemelték a kezecskéjüket, én sehogy nem jelentkeztem. Óvó néni sorra vett mindenkit, csendben hallgattam a felsorolásokat. Én, apu, anyu, bátyám, nővérem, öcsém, húgom, nagymama, nagypapa, ángyi, sógor szinte versengve röpködtek a nevekkel együtt a levegőben.
Félelmem, hogy az óvó néni fel fog szólítani, még akkor is, ha nem jelentkezem, beigazolódott. Szorongva álltam fel a nevem hallatán, izzadó csöpp tenyeremet szótlanul, lehajtott fejjel törölgettem a szoknyámba. Hogy mondjam én el ennyi gyerek előtt, hogy mi csak ketten vagyunk az anyuval, mert te nem élsz velünk, te a nagyapát választottad?
És mivel semmilyen unszolásra nem voltam hajlandó megszólalni, az óvó néni azt mondta, menjek oda hozzá, ha ilyen bátortalan vagyok, és súgjam a fülébe, csak neki.
Ezt már nem mertem elutasítani, odamentem hozzá, és amilyen halkan csak tudtam belesúgtam a fülébe: én, az anyukám és az apukám.
Tudtam, hogy nem mondok igazat, de így súgva könnyebb volt hazudni. Lelkem lüktető bánatának, szégyenének feloldásaként inkább hazudtam, mint hogy bevalljam és elfogadjam: nem vagy. Nem kellettünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: