A távolság vonzásában.
Tulajdonképpen sosem rendeztük igazán a kapcsolatunkat. Már nem is fogjuk, mert elmentél örökre, úgy döntöttél, betegen, koloncnak nem maradsz e Földön. Most, hogy az égiekhez társultál, egyre többször tör fel bennem a múlt, tolulnak fel az emlékek, jók, rosszak sajgók, keserűek, és ha nagyon kutatok talán még édesek is akadnak. Ha Veled már nem is, magammal mégis csak rendeznem kell az elmúlt évtizedeket racionálisan is és érzelmileg is. Én mindig úgy éreztem, édes gyerekedként én vagyok a mostoha, a nevelt gyerekeid pedig – akik nem tőled származnak – az édesek. Ez az érzés a mai napig mit sem változott. Ők bizonyára tudták, hogy meg kell felelni az igényeidnek, nincs más választásuk, ha nélkülözésektől mentesen szeretnének felnőni, amit anyjuk egyedül nem biztosíthatott volna. Én viszont – míg velünk éltél – engedetlen, dacos, szertelen és széllel bélelt fruskaként nem igazán törődtem az elvárásaiddal. Igaz, nem is nagyon észleltem jelenlétedet a hétköznapokban. Anyám nagymértékben befolyásolta hozzád fűződő érzelmeimet, ami – ma már tudom – részéről nagy baklövés volt. Rövid távon bevált, hosszú távon a vesztese lett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: